Pierrot hivatalos honlapja.

Pierrot: Gallery
Hírek, események

Lépj kapcsolatba Pierrot-val és értesülj az eseményekről a hivatalos Facebook oldalon vagy a rajongói csoportban!

Linkek az Aktuális rovatban.



SAJTÓFIGYELŐ

Nem valóságshow

2004. március | Magyar Narancs

MaNcs: Hogyan kapcsolódtál be a Megasztár című műsor készítésébe?

 

Pierrot:  Felkérésre. Először nem is tudtam mi ez, nem ismertem az eredeti mintákat sem, amelyek alapján a műsor ötlete megszületett, de elvállaltam, mert jó ötletnek tartottam. Nem szokatlan, hogy tehetségkutatókon veszek részt, mint zsűritag. Sok kisebb rendezvény mellett a legemlékezetesebbek és a legnagyobbak a Pepsi Generation Next és a Pepsi Sztárcsináló voltak – az utóbbin a zsűri elnöke voltam -, a legfurcsább pedig legutóbb egy nu-metal felsztiválon való részvételem.

 

Mancs: Mi közöd neked a nu-metal műfajhoz?

 

P: Mint muzsikus semmi, de hiszek abban, hogy egységes arányrendszer alapján működik minden, így a zenei produkciók is. Ezért azt gondolom, hogy produkciós szempontból nincsenek olyan éles műfaji határok. A zenész figyeli a hangszerszólamokat, a zeneszerző a harmóniákat, a hangszerelő a hangszerek összjátékának ötletességét, az énekes a kollegát. A jó producer pedig azzal foglalkozik, hogy ennek az egésznek az egységét vizsgálja, némileg a produkció fölé kerülve.

 

MaNcs:  A Megasztárban tehát, mint producer ítélkezel?

 

P:  Egyrészt a felkérésem is ilyen jellegű volt, másrészt pedig, amikor tudatosult bennem a zsűri összetétele, mérlegelnem kellett, hogy melyik szerepet válasszam, miben tudok más lenni, mint a társaim. Mivel ott ül mellettem két hivatásos énekes, van zeneszerző, meg kritikus is, arra jutottam, hogy nekem a produkciós szempontokat kell néznem, ami - tévedés ne essék -, nem feltétlenül egyenlő az üzleti szempontokkal. Erre a szemléletmódra is nagy szükség van. Amíg egy hagyományos tehetségkutató versenyben egy jó énekes könnyen nyerhet, addig egy sztárkereső műsorban elvileg olyannak kell elvinnie a díjat, akiben még rengeteg más képesség is van.

 

MaNcs: Akkor az a helyzet, hogy a saját munkádat is értékeled, hiszen, ha jól tudom, te ezeknek a produkcióknak az összeállításában részt is veszel előzetesen.

 

P: Igen, de épp azért, mert jól ismerem a dalválasztás körülményeit és magát az elkészült zenei alapot, könnyű elvonatkoztatnom.

A dalválasztás két héttel a kérdéses döntő előtt történik, a meghatározó elv pedig az a zenei tematika, amelyet jóval korábban már megállapítottunk a műsor szerkesztőivel. Ez egyfajta merítési terület, amely kisebb-nagyobb szabadságot hagy a versenyzőknek, de emellett karaktert ad az adott műsornak és kihívást jelent előadónak és készítőnek egyaránt.

 

MaNcs: Ha a saját szerzemények maradnak, azok nem lettek volna annyira izgalmasak a közönségnek?

 

P: Nagyon jó nézettséggel bírt az elődöntők sora is, és ott semmilyen jellemző irányelv nem volt. Szórakoztató volt ismerős és ismeretlen dalokat szerkeszteni a műsorba és figyelni, hogy milyen hatást gyakorol a nézőkre és a zsűrire. Sokszor bejött az az elmélet, miszerint egy slágergyanús, ám ismeretlen dal egy jó énekessel erősebb produkciót eredményez, mint egy túlexponált mega-hit, amely eleve megosztja a közvéleményt, vagy a hallgatókban az önkéntelen összehasonlítási kényszert vált ki. Véleményem szerint színes, érdekes műsorok voltak. A döntőknél azonban ez az elv nem maradhatott. Számomra a versenyzők egyéniségének keresése és kidomborítása vált a legfontosabbá, a zenei tematika tehát inkább csak egy-egy új útvonal volt, amely során ismét elérkezhettünk az előadó karakteréhez. A „merítési területek”, tehát a Beatles-dalok, a filmzenék, a 80-as évek vagy napjaink slágerei mind ezt a karakter-építést szolgálták.

 

MaNcs:  Ha ti alakítjátok ki stílusukat, akkor nagy a manipuláció lehetősége is. Mennyire van az ő egyéniségük előtérben és mennyire a gyártók által kívánt személyiség?

 

P:  Nem kaptam semmilyen „felsőbb utasítást” ezzel kapcsolatban, jómagam pedig kizárólag az előadó érdekeit nézem, az ő valódi karakterét keresem, az előnyös tulajdonságait szeretném kiemelni - mint ahogy a producernek alapvetően ez a dolga a lemezkészítéskor is. Ilyen szempontból a verseny folyamán nem nyúl hozzájuk senki - mellesleg a zsűri teljesen le is választható erről a kérdésről, mert rajtam kívül csak a döntőkön találkoznak a produkciókkal. A felkészítő énektanárok, a koreográfus, a stylist és egyéb szakemberek segítsége pedig opcionális. El lehet fogadni a fodrászt vagy a tánctanárt, de el is lehet küldeni, és el lehet fogadni az én tanácsomat is a dalválasztásban, ám ha valaki nagyon ragaszkodik az saját ötletéhez, akkor azt viszont nekem kell elfogadnom. Az esetek túlnyomó részében egyébként mindenki élt ezekkel a lehetőségekkel. Persze lehet, hogy sok esetben nem azért, mert a vakon megbíztak bennünk, hanem eleinte inkább talán azt gondolták, hogy ez így illik.

 

MaNcs:  Mit gondolsz, hányan és hogyan lesznek az elősztárokból igazi sztárok? Nem félted őket a majdani igazi élethelyzetektől?

 

P:  De, nagyon féltem őket. Azt gondolom, ha három-négy ember megtapad közülük a szakmában az nagyon jó eredmény. A fő veszlyforrás számukra is az, hogy pillanatnyilag a magyar popzene olyan mélyponton van, mint még soha. Gyengék a lemezeladások, iszonyatos méreteket öltött a másolás és a letöltés. A piacot a kereskedelmi média viszi, és szinte ellenérdekelt az érték-képzésben, általában konkrétan szeméttermelést folytat. Amellett minden olyan termék, amely nem jelenik meg a kereskedelmi médiában, eleve bukásra van ítélve. A könnyen értékesíthető gagyit megtagadók lemezei nem kapnak kellő promóciót, nem várhatók komoly eladások, így a kiadók nem költhetnek rá nagyobb összegeket és természetesen a boltok sem rendelnek a termékből komolyabb mennyiséget. Ördögi kör. Mondom másképpen: a legendás Mick Jagger vagy Paul McCartney vadonatúj albumát nem lehet eladni, mert képtelen a kiadó tudatni a műfajra fogékony vevőket a megjelenésről. Mindkét nagyágyú kívül esik a kereskedelmi rádiók vállalt stílus-halmazán, így nem játsszák a dalaikat, nem lehet sláger egyetlen új szerzeményük sem – hacsak valami véletlen folytán egy külföldi műfaji áttörés, amolyan „crossover” dal segítségével nem lesz hirtelen „vállalható” a produkció. És ugye most nem egy vadonatúj magyar tehetségről beszélek, hanem a popzene legnagyobb csillagairól. Aki ma nálunk lemezboltban vásárol, az gyakorlatilag a Danubius rádiót vásárolja meg. Az eladások hatvan százaléka ráadásul a semmire sem jó raktáráruházakban zajlik, ahol nincs szakértelem, és ahová szinte lapáttal tolják be a lemezeket. No de arra is rájöttek a vásárlók, hogy a rádióban hallott sláger miatt nem is biztos, hogy érdemes megvásárolni az előadó albumát. A kérészéletű produkciók zenei anyaga ugyanis látványosan a kiemelt sláger köré rendeződik, sokszor tíz-tizenkét nótányi tömőanyaggal kitöltve a műsoridőt. Ilyenkor az ember méginkább indokolva látja az interenetes letöltés módszerét, vagy a lényegesen szimpatikusabb, és legálisabb válogatáslemez-vásárlást. Tehát még a „könnyen eladható” kategória sem olyan könnyen eladható – képzeld, ha mindezt egy igényes előadó albumával kapcsolatban vizsgálod.

 

MaNcs:  A megasztár válogatáslemez most jelent meg. Azt el lehet adni?

 

P:  Egyelőre jól megy, de a siker relatív. A lemez publicitása garantált egy erős kereskedelmi médium által. A műsor sikeres. Kivételesen igényes is. Nekem az helyzet igen is azt bizonyítja, hogy megfelelő erőkkel az okosabb dolgok számára is meg lehet találni a közönséget, a felvevő piacot, illetve az értékmegőrzés vagy értékteremtés nem feltétlenül a kommerciális szempontokkal szemben helyezkedik el. Talán ha több ilyen kezdeményezést vállalnának fel a nagy rádiók és televíziók, rövidesen pozitív változások következnének be – máris lehet példájuk a Megasztár, amely az elmúlt félév talán egyetlen említésre méltó zenei eseménye.

 

MaNcs:  Hogyan viselik a sztárok azokat a műsorral járó terheket, amelyek azzal járnak, hogy ez a médián keresztül elért gyors siker nem természetes lépcsőt jelent egy karrierben? Amit Oláh Ibolya versenyző valahogy úgy fogalmazott meg, hogy eddig a felmosóvödör mellett, most meg a rivaldafényben.

 

P:  Több esetben találkoztam már olyan előadóval, akinek túl korán jött a siker, nem tudta feldolgozni és ez az egész életét végigkísérte. Kikezdi a legszerényebbeket, a legalázatosabbakat is. De azért tegyük hozzá, hogy ők nem mázlisták. Nem véletlenül feltűnt valóságshow szereplők, akik senkiházáról kerültek ide, és holnaptól róluk beszél az ország. Ők minimum ugyanolyan tehetségesek, mint a már sikeres kollégáik vagy a régóta próbálkozó garázs-zenekarok, a mázliuk legfeljebb abban áll, hogy jókor voltak jobb helyen.

Furcsa személyiségváltozásokat éltem át szemlélőként a műsor közben. Emellett elsősorban nem attól félek, hogy ebben a burokban hogyan változnak, hogyan nőnek föl a srácok, hanem a szörnyű pofáraesésektől, amely odakint, a kietlen poppiacon várja a sztárpalántákat. A terhek cipeléséhez sok lelki erő és kiforrott személyiség szükséges. A legrosszabb persze a legfiatalabbaknak.

 

MaNcs:  A zsűriben felmerült az, hogy a nagyon fiatalokat, bár megvolt a korhatár (16 év) megóvja a továbbjutástól?

 

P:  Persze, és némi botrányt is kavart a dolog. Még a válogatók alkalmával történt, hogy elutasítottunk egy nagyon tehetséges tizenhat éves leányt azzal, hogy túl törékeny és fiatal ahhoz, hogy jó érzéssel küldjük be őt ebbe az arénába. Persze akkor csak sejteni lehetett, hogy a verseny milyen terhet ró a résztvevőkre. Emellett két másik tizenhat éves leány felvételt nyert: Dér Henrietta és Schmidt Barbara. Ők jóval érettebb személyiségek voltak. Meglátásom szerint Henriettában van a legtöbb a sztárok tulajdonságaiból, a Barbara pedig tényleg nem annyi idős, mint a kora, kiesésekor a viselkedése is nagyon felnőttes és összeszedett volt.

 

MaNcs:  Foglalkoztok ezek szerint a lelkükkel is?

 

P:  Szerintem Seres Attila koreográfus a legjobb pszichológus a társaságban. Hétről-hétre csodákat művel a versenyzőkkel. Megnyitja a legzárkózottabb személyiséget is, megmozgatja azokat, akik korábban meg voltak győződve arról, hogy képtelenek táncolni a színpadon, vagy görcsösen kapaszkodtak a hangszerükbe előadás közben. Mindezt nem programszerűen, hanem elsősorban lelkesedésből teszi. Sajnos az énektanárok, bármilyen jó szakemberek is, inkább „karbantartóként” funkcionálnak. Sokkal nagyobb fejlődést vártam az énekesi teljesítmények terén, de a rengeteg elfoglaltság, forgatás, interjú és fellépések miatt a felkészülési idő a minimumra csökkent, a versenyzők örülnek, ha a tőlük megszokott színvonalon tudják hozni az újabb dalokat, képtelenek arra, hogy igazán fejlesszék tudásukat. Még talán azt is kijelenthetjük, hogy az átlagos teljesítményük jobb volt az elődöntők során. Abban az időben több idő jutott a feladatra és erősebb motivációs tényező volt az, hogy ha jól teljesítenek szakmailag, valahová bekerülnek, mint az, hogy ha rosszul kampányolnak, a kövekező héten kiesnek.

 

MaNcs:  Nem furcsa helyezt az, hogy már ti sem dönthettek, mint zsűri, hanem a nép szavaz? Joggal kérdezhetné a néző, hogy akkor minek a szakértői zsűri.

 

P:  Igen, erre nehéz a válasz. A játékszabályt még a kezdet kezdetén elfogadtuk, eleinte még kicsit örültünk is, hogy megszabadultunk a felelősség terhe alól, de gondolom, minden alakalommal látszik is az arcunkon, hogy meglepetést okoznak a szavazások. Persze érthető a dolog, de nehezen elfogadható. A közönség nem ellenünk, illetve a szakmai szempontok ellen dönt, de meggyőződésem, hogy nem is az aznapi produkció a befolyásoló tényező sokuknál. Színtiszta lokálpatriotizmus és szimpátia az, amit a szavazásokban megnyilvánulni látunk. Megtanultuk gyorsan a valóságshow-k révén, hogy ezt így kell csinálni – csakhogy a Megasztár nem valóságshow.

 

MaNcs:  Amiatt nincs lelkiismeretfurdalásod, hogy egyes eredetinek tűnő előadókat, akik saját számokat hangszeresen adtak elő, rákényszerítettetek arra, hogy másban is próbálják ki magukat? Szerinted sokoldalúnak és nem eredetinek kell lennie egy sztárnak?

 

P: De, tulajdonképpen a teljes zsűri érezhet lelkifurdalást egyesek „meghurcoltatása” miatt. Két mentségünk van. Az egyik az, hogy ha a műsor pontosabban meghatározta volna már az elején, hogy mit is keres, biztosan nem követtünk volna el ilyen hibákat. A Megasztár címmel azonban nincs egészen párhuzamban az „év hangja” szlogen – és ez sokakat megtévesztett. A másik mentségünk pedig, hogy a nyílvánvaló kényszerhelyzet ellenére (vagy pont ezáltal) ezek a korábban saját karakterük által gúzsba kötött előadók képesek voltak megnyílni, venni az akadályokat és számukra is élvezetes eredménnyel járó fejlődést produkálni. A kérdés második felére visszatérve: nem gondolom, hogy egy sztár feltétlenül sokoldalú is. Egy „megasztár” a képzett énekhangon túl még számos kiemelkedő tulajdonsággal rendelkezik, elsősorban kisugárzással, és igazán magával ragadó, egyedi előadásmóddal. A jó hang önállóan egy jó hangszer, az énekes pedig egy jó muzsikus, aki ezt a hangszert meg is tudja szólaltatni. Ez az út önmagában csak a virtuozitásban találhatja meg a végpontját. Az egyéni karakter megjelenítése egy sztár számára sokkal fontosabb: a tanuló évek letelte után egyre kínosabbá és parttalanabbá válik az utánzás, még ha az virtuóz is. A sokoldalúság nem lehet feltétel a sztárrá válásban. Marylin Manson és Eminem is nyílvánvalóan elbukna jazz standard-ek éneklésekor – pedig ők aztán valódi megasztárok.

 

MaNcs:  Van olyan, akit szívesen producálnál közülük a műsoron kívül is?

 

P:  Aki megnyeri a versenyt, az engem is megnyer, azaz a Sony Music által felajánlott lemezszerződés értelmében én leszek a győztes lemezének producere. Ezért akár aggódhatnék is, hogy kivel fogok dolgozni rövidesen, de nem aggódom, mert valóban úgy gondolom, hogy a 12 döntős mindegyike van olyan jó énekes (főleg a hazai színvonalat tekintve), akivel öröm lesz lemezt csinálni.

 

MaNcs:  Szerinted van annyira jelentős ez a műsor, hogy a későbbiekben ne lehessen nagyobb sztár az országban egy playback maca, mint valaki, akinek valóban jó hangja van?

 

P: Bizony, nagyon is el tudom képzelni, hogy egy-két érdemtelenül magasan ülő sztárocska izzadt tenyérrel üli végig a Megasztár show-kat. Pocsék érzés lehet. Ha csak ezt az oldalt nézzük, nagyon is elképzelhető, hogy jó, termékenyítő hatással lehet a műsor a popzene jövőjére. Azonban nem szabad ennyire idealistának lennünk. Félő, hogy mivel sikeres műsorrol van szó, rövidesen a konkurens csatorna ráindít egy másikat, majd válaszként ez a csatorna túl korán elkezd egy következő szériát. Alig több, másfél év alatt 30-40 új tehetséget és sztárjelöltet zúdítunk az országra, az amúgy is telített lemezpiacra. Ennyit képtelenek leszünk befogadni, ráadásul egy ilyen kis ország ilyen rövid idő alatt egyszerűen nem termeli újra a tehetségeket, a harmadik műsorsorozat már törvényszerűen gyengébb felhozatalt produkál majd. Ezzel a rövid távú kommerciális gondolkodással hamar lebontjuk, elértéktelenítjük mindazt, amit sikerült az első Megasztárral felépíteni, azaz némiképp visszaadni a popzene rangját. A közönség számára, aki fiatal, a semmiből érkezett, csillogó tehetségeket látva leemelte a kalapját a „muzsikus” előtt, hervasztó lesz ez az erőszakolt dömping, amely ismét felhigítja majd a mezőnyt. Bárcsak ne így lenne, de tudván azt, hogy egy ilyen tehetségkutatóval legfeljebb jó kétévente lehet igazi kincseket találni és ez elfogadhatatlan intervallum a kereskedelmi televíziók számára, nincsenek illúzióim.

Azt azonban hozzá kell tennem, hogy csak az egyik szemem sír, a másik igen is nevet. Egyrészt örülök, hogy a TV2 felvállalta és megcsinálta ezt a műsort, ezáltal már most nagyon sokat tett a hazai popkultúráért, másrészt boldog vagyok, hogy a médiában ezzel a dologgal kötődik össze először a nevem és nem pedig mondjuk a Dalnokok Ligájával.

 

MaNcs: Eléggé ellentmondásos, hogy az a tévé, amelyik a Dalnonok Ligájával vagy akár a Popsztárokkal nagyobbat lökött a popzenén a sírgödör felé, mint eddig bármi, most egy igényes műsort csinál.

 

P:  A Popsztárok a sztárépítés volt, ez pedig a sztárkeresés. Nagy különbség. A pusztán kereskedelmi szempontok mellett a Megasztárnál feltűntek a kereskedelmi médiára egyáltalán nem jellemző kulturális és karitatív szempontok is, és ennek mindenképpen örülnünk kell. Ám azt látom, ha mindez csak egy kicsit lenne szakmaibb vagy összeszedettebb, az interaktivitás és a „reality” helyett inkább jobban a muzikalitásra fókuszálna a műsor, akkor még magasabban szárnyalhatnánk.

 

MaNcs:  A kis sztárok tükrében te hogyan éled meg a saját zenészi karrieredet? Jó producer vagy, hiszen az általad producált előadók, mint a Kartel, a Pa Dö Dö vagy Sipos F. Tamás, sikeresek lettek, a te saját lemezeid viszont kevésbé népszerűek.

 

P:  Az elmúlt másfél évtizedből sokat tanultam és a tapasztalatokat használom most is a munkámban. Akik ismernek, tudják, hogy a legsikeresebb produkciók esetében sem volt célom, hogy a sikerért feláldozzam az előadót. Épp ellenkezőleg: abban hittem és hiszek, hogy a siker záloga az, ha megtalálom az egységet a főhős és a zenei környezet között. A jó producer megismeri az előadót, a képességeit, a lehetőségeit, a hiányosságait és ezután úgy „öltözteti fel”, hogy az új ruhában kényelmesen érezze magát. Számára elsősorban az így kapott magabiztosság elengedhetetlenül fontos a sikerhez. Emellett egy ilyen ruhának, ha maradok a hasonlatnál, feltétlenül divatosnak és kellőképp feltűnőnek is kell lennie, de ezek a marketing- és kereskedelmi szempontok csak másodlagosak már.

 

MaNcs: Te már producer maradsz és nem vonulsz vissza az előadóművészetbe?

 

P:  Annyit tartottam meg belőle, amennyi engem érdekel. Előadóként sosem vonzott az a fenenagy népszerűség, így nagyjából elégedett vagyok azzal, ami most van: időnként megjelentetek egy kedvemre való albumot, amelyet értő közönség vásárol, és nagyjából havi rendszerességgel fellépek a kiváló muzsikusokból álló zenekarommal maroknyi, de lelkes közönség előtt. Azt csinálom és úgy, ahogy én azt szeretem. Ez szerintem elég nagy dolog. Nem vonz semmi a nagy csillogásból, meg aztán belőlem eleve hiányzik egy csomó minden ahhoz, hogy sztár legyek.

 

MaNcs:  Azért nem ez a műsor az első médiaszereplésed. Műsorvezettél egykor a nem is kicsit progresszív Hangár című hangszertörténeti műsorban a Magyar Televízión. Nem akarsz visszatérni?

 

P:  A média kulisszáival korán találkoztam, 1989-től hét-nyolc éven át az akkor merőben más elvek alapján működő Danubius Rádió munkatársa voltam. Minden lehetőségem megvolt arra nézve, hogy megragadjam azt a másik fajta mikrofont is. Nem tettem. Sokkal inkább a zene sokrétűsége, hatásmechanizmusa és a szerkesztési elvek érdekeltek, és ugyan vezettem műsorokat éveken keresztül, ezek legfőképp a lemezgyűjteményemről és nem pedig rólam szóltak. A Hangár tévésorozat esetén is magát a produkciót, a készítést szerettem igazán, és nem a műsorvezetést.

 

MaNcs: Tehát nem leszel televíziós személyiség, nem fogsz te folyni a csapból a Megasztár után?

 

P: Semmiképp sem.