Pierrot hivatalos honlapja.

Pierrot: Gallery
Hírek, események

Lépj kapcsolatba Pierrot-val és értesülj az eseményekről a hivatalos Facebook oldalon vagy a rajongói csoportban!

Linkek az Aktuális rovatban.



SAJTÓFIGYELŐ

Menthetetlen a helyzet

2008. 08. | kulturpart.hu

A zene és a zenészek nem tűntek el, az iparág viszont, mely eltartotta őket, a halálán van, és nem is mer ezzel szembenézni - véli Pierrot. A Kultúrpart Dalverseny zsűrijének oszlopos tagjával a ma uralkodó áldatlan állapotok mellett természetesen tehetségkutatásról és a versenyző zenékről is beszélgettünk.


Csak azokat a dalokat figyeled a Dalversenyen, amik műfajilag hozzád tartoznak, vagy másokba is belehallgatsz?

Elsődlegesen a reggae és a világzene az enyém, viszont az a szerencsétlenségem, hogy habár a reggae mint műfaj már régóta létezik Magyarországon, a dalversenyen eddig még csak amolyan mellesleg-reggae zenékkel találkoztam. A world music kategóriáról írom a legvaskosabbakat, de ott sincsenek igazán sokan. Így aztán hallgatok másokat is, de vigyázok arra, hogy ne vegyem el a többi zsűritag kenyerét. Az „egyéb” kategóriát sok versenyző félreérti. Az egyéb ugyanis valami különleges, speciális dolgot feltételez, nem az „egyéni íz” címkéje. Most egy dal nem ritkán szerepel a hard rock/metal, a world music és az egyéb kategóriában is, mert sokan valami miatt félnek elismerni, hogy ők színtiszta bluest vagy színtiszta jazzt játszanak.

Milyennek ítéled a felhozatalt: jobb, rosszabb, vagy épp olyan, mint amilyenre előzetesen számítottál?

Hosszú időn keresztül kiadói emberként – voltam A&R major- és független kiadónál is, no meg művészeti vezető a sajátomnál – , illetve tehetségkutatókban érintettként rengeteg demófelvétel érkezett el hozzám. Ezek a mostani dalok azokhoz képest, amiket az évek során kaptam, kevésbé színvonalasak. Nem tudom, hogy ez a gyengébb összkép azért van-e, mert ezt a tehetségkutatót nem éri el, netán nem veszi komolyan a megfelelő réteg, vagy pedig annak a lecsapódását látjuk itt is, hogy manapság ennek az egésznek nincs már értéke. Évek óta az összes zenekar úgy néz ki, mint Pisti meg Géza a sarkon, és egyre erősebb ez a tendencia: mind ritkábban emelkednek ki olyan tehetségek, akiknek arcuk van, kisugárzásuk van, fazonjuk van, akik netán divatot teremthetnek.

Ez a tömegtermelésnek köszönhető?

Lehet, hogy a tömegtermelés következménye, de inkább úgy gondolom, hogy a korábbihoz képest más funkciót kapott a zene és a zenélés. Én játszom neked, te játszol nekem – jelenleg rossz értelemben vett garázszenekarosdi folyik, és emiatt nem megyünk érdemben előre, csak topogunk egy helyben. Valami súlyos dolog történt a könnyűzenében az elmúlt években. Nem olyan manapság a közeg, a zenehallgató társadalom, ami kedvezne a nagy egyéniségek megszületésének.


Gondolod, hogy ezzel az érintettek is egyetértenek?


A névtelen internetes társadalom persze nagyon könnyen előjön azzal, hogy „miért, te jobbat tudsz?”, de ha valaki gondolkodik, az tisztában van azzal: nem feltétlenül kell összeraknod egy rockoperát elejétől végéig, hogy egy meglévő rockoperáról megállapítsd, hogy az szar. Ugyanez egy alterock zenekarra is áll: egy szakember számára látszik, hogy valami különleges, vagy simán csak másolják a többieket.

Nagy port kavart, amikor az év első felében azt nyilatkoztad: senkinek sem ajánlod, hogy részt vegyen a negyedik Megasztárban, mert ez sem jelent már olyan kiugrási lehetőséget, mint amire sokan számítanak.

Az emögött húzódó magyarázat nagyon egyszerű, és pontosan ez volt az oka annak, hogy a harmadik széria előtt kiszálltam az egészből. Amikor felkértek a Megasztárra, azt gondoltam, ez egy remek kezdeményezés, ami ráadásul országos visszhangot kap, a nézettséggel pedig mint tudjuk, manapság bármit el lehet érni. Aztán kiderült, hogy egy kifejezett énekversenyről van szó, ami elsősorban jó hangok felemelésére hivatott. Ezt a vállalást a Megasztár teljesítette is, szó se róla. A gond inkább az, hogy még 8-10 éve is maximum 4-5 új előadót volt képes egy év alatt befogadni a szakma és a közönség, pedig a piac akkoriban még aránylag jól működött. Ha pedig ez így van, akkor 3 év alatt 36 aspiránst rászabadítani az országra enyhe túlzás. Nagyon keveset profitáltak belőle azok, akik – gyakran érdemtelenül – nem jutottak fel a dobogóra. Hiszen mondjuk ki őszintén, a Megasztár közönségszavazásának végeredményét a tehetség megcsillanása mellett még számos más tényező is befolyásolta, a szociális érzékenységtől a korosztályi- és lokálpatrióta megnyilvánulásokig. De ebbe most ne is menjünk bele, mert a lényeg az, hogy amíg ennek az egésznek a hatása le nem cseng, és nem derül ki, hogy kik tudnak a mezőnyből tartósan is megkapaszkodni, addig újoncokból túltelített a szakma. Az utóbbi években az összes megasztáros győztes lemezt jelentetett meg, miközben a piac minimálisra zsugorodott. A média pedig továbbra is azt sugallja a jelentkezők számára, hogy „gyertek csak, bárki lehet még itt sztár!” Sztár, kérész-életű celebritás talán igen, hosszú távra berendezkedő, tartósan sikeres pályára méltán számító előadó viszont biztosan nem.


Saját kiadód van, és ennyire sötéten látod a helyzetet?


2000-ben csináltam meg a saját kiadómat: akkor még azt gondoltam, azért nem működik itthon egy csomó minden, mert az illetékesek rosszul végzik a dolgukat. Azóta viszont olyan visszaesés következett be, hogy rájöttem, a helyzet menthetetlen. Én már manapság leginkább csak halottként tekintek a popzenére.

Csak az itthonira vagy úgy általában véve is?

Ez alapvetően globális jelenség, ami a maga sajátos módján csapódik le a Kárpát-medencében. Nem lehet például nem észrevenni, mennyire áthelyezték a külföldi előadók a hangsúlyt a koncertezésre, a turnékra, mert egyszerűen nem várhatnak elég bevételt a lemezeladásból. Vagyis nem arról van szó, hogy meghalt a zene, vagy hogy eltűntek volna a zenészek, hanem egyszerűen az az iparág van a halálán, ami eddig eltartotta őket.

Magyarul a mai fiatalok jóformán esélytelenek arra, hogy tartósan sikeres karriert fussanak be?

Ahhoz, hogy legenda legyél, a tehetség kevés – jókor is kell felbukkanni. Minél későbbi generáció képviselője vagy zenészként, annál kevésbé van esélyed arra, hogy legendává válj. A mostani piacon tehát pont a fiatalok számára nem terem babér. Akikben még benne van az a rutin, hogy lemezt vásároljanak, azaz pénzt adjanak a zenéért, azok továbbra is megteszik ezt, csakhogy ez a korosztály már 40-50 éves, ennek megfelelően lusta, nem nagyon megy utána a dolgoknak, és még a reklámok sem szólítják meg őket. Egy csomó zenének pedig éppen a csökkenő példányszámok miatt nincs is normális reklámja. A fiatal korosztály pedig saját bálványait pusztítja. Amikor a Rémember lemezen dolgoztunk, keserűen azon röhögtünk, hogy pont az @generation lemezcím által megszólított közönségréteg állt a siker útjába. A Rémember album sokkal kisebb példányszámban fogyott, mint ahányan ismerték őket vagy rendszeresen jártak a koncertjeikre. Az internet-generáció tagjai közt szinte kizárólag az interneten terjedtek a dalok. Számomra ez volt az elektronikus forradalom első kézzelfogható eredménye, és azóta a helyzet csak rosszabbodott. Sokkal.

Eszerint teljesen reménytelen ma már a könnyűzenészi pálya?

Kit biztassak ebben a közegben, és főleg mivel? Az én gyermekem is gitározik, remek saját dalokat ír, de nem tudom elégszer elmondani neki, hogy próbálja meg az egészet azon a hobbiszinten megtartani, ahol még akkor is élvezni fogja, ha nem jön belőle pénz. Manapság ugyanis a zenészek közül csak az nem érzi kellemetlenül magát, aki nem képes vagy nem hajlandó elfogadni az iparban lezajló változásokat, tudomásul venni a kilátástalannak nevezhető helyzetet. Az összes baromi jó muzsikus, akivel manapság együtt dolgozom, 6-7 produkcióban zenél egyszerre, hogy fent tudja tartani magát. Vajon melyikben nyújtanak tökéleteset? Nem nyomják-e el magukban a kreativitást, ha csak favágó módjára, másodhegedűsként játszanak? És ezek az emberek emellett folyamatosan új lemezekről beszélnek. Minek? Kinek? Ha nem egy négysávos magnóval veszed fel otthon az egyszálgitáros lemezedet, akkor gyakorlatilag kizárt, hogy megérje ma albumot készíteni. Illetve még ott van az a lehetőség, hogy a számítógépeden, lopott cuccok, feltört szoftverek segítségével raksz össze valamit…


Emellett mintha a nagyok is nehezebb helyzetben lennének: a Radiohead és a Nine Inch Nails már elsődlegesen az interneten hozta ki az utolsó lemezét, a Smashing Pumpkins közölte, hogy innentől kezdve nem albumokban, hanem számokban gondolkodnak majd, a KISS pedig egyenesen azt jelentette ki, hogy soha többé nem készítenek nagylemezt, mert egyszerűen nincs értelme. Mire fut ki ez az egész?

Addig ugyanúgy szánalmas hisztinek minősül az én megnyilatkozásom, mint a KISS-é vagy a Smashing Pumpkinsé is, ameddig nincs valódi választási lehetőség. Attól, hogy valaki hivatalosan kivonul a megtépázott piacról, mondhatni, kapitulál, a dolgai 98 százalékban továbbra is az interneten terjednek majd. Másrészt nem a legnagyobbak fognak itt elsüllyedni, hanem a kicsik, elsősorban őket kell félteni. A jövő megoldása mindenképpen ott rejlik, ahol átalakul majd az egész ipar és technológia, különös hangsúllyal az utóbbin.

Eltűnik a CD?

Én nem is az internet, hanem a CD-író megjelenéséhez vezetném vissza a mostani állapotok gyökerét. Nekünk, zenészeknek hosszú évekig tökéletesen elég volt, hogy ha digitálisan akartunk anyagot rögzíteni, akkor az 48 kiloherzes DAT-kazettákra történt. Maga a CD elképesztően távol állt a lehetőségeinktől, hiszen azt csak a gyárban lehetett előállítani. Aztán egyszercsak mindenki megkapta a CD-írás lehetőségét. Nem igaz, hogy a zenehallgatóknak pont erre a formátumra volt szükségük: emögött üzleti érdekek álltak, csak éppen az ipar nem vette észre, hogy maga alatt vágja vele a fát. Egy dollármilliárdokat mozgató, komplett iparág állt rá a CD formátumra, így az sokkal elterjedtebb adathordozó lett, mint annak idején például a bakelitlemez. A világ minden táján hatalmas gyártósorok ontják a korongokat, tokokat és lejátszókat. Ezt a rendszert képtelenség gyorsan megszüntetni, még akkor is, ha évek óta nyilvánvaló, hogy valami másra kellene átállni. Ha viszont a zeneipar elszánja magát a változtatásra, további konkrét szakmák tűnnek majd el. Gondoljunk például a kiadók igazi szakembereire! Ma még rengetegen nem hiszik el, hogy bezárt a gyár. „Akkor átmegyek a másikba.” Nem tetszik érteni: minden gyár bezárt.


És mi lehetne az a módszer, amivel a zeneipar kilábalhat a válságból?


Először is nagyon nagy baromság lenne nem figyelembe venni, amit deklarált a közönség – márpedig a közönség lényegében megfogalmazta az igényét, miszerint nem akar pénzt adni a zenéért, a zene az egyszerűen VAN. Ha ezt nem fogadjuk el, teljesen hiábavaló módon megyünk az árral szemben. Az emberek kezébe adtuk a CD-t, és megkérdeztük, hogy akartok-e erre magatoknak zenét írni, vagy pedig inkább fizettek hatezer forintot az eredetiért. A válasz az volt: „Te hülye vagy?”. És ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. Valószínűleg valami olyan szolgáltatás felé mozdul majd el ez az egész, ami a zenék újfajta terjedését feltételezi. Azért fog fizetni az ember, amiről még nem jelentette ki, hogy nem akar érte pénzt adni. Az internet, mint megoldás, elég kézenfekvőnek tűnhet. Azonban véleményem szerint nem feltétlenül internetnek hívják majd azt a hálózatot, amin keresztül a világ a jövőben kapcsolatban lesz egymással. Elindultunk az úgynevezett on-demand szolgáltatások felé: nincs messze az az idő, amikor bármikor bármilyen dalt meghallgathatsz majd. Ha erre lehetőséged nyílik, megszűnik az igényed arra, hogy azt letöltsd – ha pedig nem töltöd le, csak hallgatod, véget ér maga a jogsértő állapot. A zeneiparnak nincs más választása, le kell követnie a hallgatói igényeket. Amíg ezt az egészet nem fogjuk fel, csak arra figyelünk, hogy miként küzdjünk a kalózok ellen, igazi üdítő változás nem várható.

Ezért vonultál ki te is a zeneiparból?

Igen. A negyvenedik lemez után úgy döntöttem, nem csinálok többet, amíg nem látom, hogy értelme van. Ma egyszerűen nem éri meg. Nyilván buzog bennem a késztetés, néha el is kap a lendület, és elkezdem rögzíteni, amit a billentyűkön játszom, de valahonnan mindig jön egy figyelmeztetés, hogy hiábavaló mindaz, amit teszek. A l’art pour l’art alkotást pedig sajnos nem engedhetem meg magamnak, hiszen a szép dalért nem adnak parizert a közértben.

Említetted, hogy ma már ritkábban bukkannak fel igazi egyéniségek, tényleg fontos előadók. Minek köszönhető ez a művészeti felhígulás? Netán ez is a tömegtermelés és az internet számlájára írható?

Egyszerűen lecsökkent a zene, a dal jelentősége ahhoz képest, amit mondjuk 30-40 éve jelentett. Ez a manapság tapasztalható folyamat, az általános értékvesztés része. Minden fiatal új megváltókat keres – ez továbbra is megmaradt, de a mai srácok valószínűleg már máshol kutatnak e megváltók után. Ha megfigyeled, ma már nincsenek új műfajok sem: még a ’90-es években is egy csomó minden történt, például az elektronikus színtéren. Rengeteg baromságot is csináltak az akkor tömegesen szót kérő DJ-k, de utat nyitottak egy újfajta szemléletnek, ami zenei tálentummal párosulva nagyon értékes dolgokat teremtett. Ez mára olyan szinten lelassult, hogy az szinte riasztó. Olyan ez az egész, mint valami kimerülő aranybánya.

Mikor találkoztál utoljára olyasmivel, ami igazán újszerű vagy kiemelkedő volt?

Én gyűjtő vagyok, a mai napig rengeteg zenét vásárolok, és éppen ezért utána is megyek a dolgoknak: keresem a fórumokat, nézem a híreket, értesülök a megjelenésekről. Tehát nem ritka, hogy találok valami klassz zenét, de ezek mindig arról a helyről jönnek, ahonnan várom is. De páratlanul új dolgot… Nem is tudom. Régen.

Milyen típusú zenék között kutatsz leginkább?

Újra és újra felüti a fejét a különböző műfajokban a reggae, amolyan fűszerként – és úgy talán jobban is szeretem, mint vegytisztán. A ’90-es évek elején szerettem meg az elektronikus dubot, azt a fajtát, amit igazából csak Londonban csinálnak jól. Ez a szcéna, annak ellenére, hogy a mai napig rétegműfaj, igen kiterjedt előadói réteggel rendelkezik a világ minden táján, Németországtól Franciországon és Ausztrián át egészen Új-Zélandig. Ez a terület az egyik, ahol gyakran kutatok. Nagy meglepetések itt sincsenek, de néhány gyöngyszemre azért rá lehet lelni. Másrészről sokat hallgatom azokat, akikkel együtt öregedtem, akiket annak idején, a ’80-as években kedveltem meg. Például Howard Jonest, aki már rég nem egy szintipop-figura – amolyan felnőtt zenét játszik, amiről meg nem mondod, milyen műfaj, egyszerűen csak élvezed. Ezek a megöregedett, rengeteg zenei bölcsességgel felvértezett előadók is tudnak nagyon értékes dolgokkal előrukkolni. Az utolsó Crowded House lemezt például hetekig nem bírtam kivenni a lejátszóból. Sajnos Howard Jonest vagy a Crowded House-t ma már nem fogja megszeretni senki, aki annak idején nem szerette. Kifejezetten nyitottnak érzem magam, így nem ritka, hogy ismeretlen előadók között keresgélek, ilyenkor azonban legfeljebb ötvenből egyet találok érdekesnek.


Mennyi magyar van ezek között?


Nem jellemző, hogy magyarok lennének.

Máshogy állsz egyébként egy magyar előadóhoz, mint egy külföldihez?

A Dalverseny kapcsán senkivel sem vagyok kíméletesebb azért, mert ő magyar. Miért is lennék? Ma már a technikára sem mondhatjuk, hogy nem adott, hiszen nem jobb az amerikaiak számítógépe, mint a miénk, és az amerikai letöltős geek is ugyanazt a szoftvert használja, amit a magyar. Nem mondhatni, hogy naprakész vagyok a magyar szintér feltörekvő előadóit illetően. Most, a Dalverseny előtt arra is gondoltam, simán lehet, hogy összefutok majd olyan hazai előadókkal, akik évek óta működnek, csak én nem találkoztam még velük. De ez nem befolyásol különösebben.

Mik a legáltalánosabb gyenge pontok?

Annak ellenére, hogy ez elsősorban egy dalverseny, a felvételre, a produkcióra is igyekszem figyelni, hiszen sok dalt az vág agyon, amikor megpróbálják túlhangszerelni, „megfejteni”, ezáltal tévesen pozícionálni a művet. Amatőréknél mindig elkél a segítség, de sokszor fordítva sül el a dolog. Nem ritkán jön valami megmondóember, és kijelenti: „Na, add csak ide, majd én megkeverem”. És meg is keveri - úgy, ahogy 25 évvel ezelőtt akármelyik magyar dallamos rockzenekar lemezét. Mondhatni, ez a produkciós rész egyik típushibája. A másik ilyen pedig majdnem hogy az ellenkezője: az önfejűség, azaz a kontroll hiánya. A stúdiófelvétel körülményei sokszor megrészegítik az ifjakat, és hirtelen döntéssel egyszerre mindent akarnak. Az össze nem illő elemek alkalmazása pedig rengeteget ront az összképen, hiába jó a szándék, vagy maga a dal. Komoly problémának tartom, hogy a hiányosságokat, hibákat, felületes megoldásokat az „alternatív” matrica felragasztásával egyszerűen legitimizálja a legtöbb zenekar. Súlyosbítja a helyzetet, hogy bizony a közönség is hajlandó elfogadni ezeket a játékszabályokat. Így aztán nem az lesz az „alternatíva”, aki az igénytelen tömegtermelőkhöz képest mást kínál, hanem az, aki hasonlít a félkészre, az éretlen, félvállról vett produkciókra. A satu két pofája szorítja mindazokat, akik szeretnének – és képesek! – minőségi munkát végezni.

Szövegfronton milyen a helyzet?

Döbbenetes. Senki nem tud szöveget írni. A többséget egyszerűen nem érdekli. Arról pedig, hogy prozódia, csak nagyon kevesen hallottak. Annak idején Jamie Winchesterrel rengeteget vitatkoztunk erről. Végül el kellett fogadnom, hogy az angol megteheti, hogy tesz a prozódiára, a magyar viszont akkor sem. Sokan pusztán azért operálnak angol szövegekkel, mert ezzel úgy érzik, elmenekülnek a felelősség alól, hogy jó szöveget kelljen írniuk. Megjegyzem: azért angolul sem csupán a hangzás fontos, és Jamie szerint azért a magyarok képesek olyan szófacsarásokra, amelyeket még az angol sem tolerál.

Ha mondanod kellene egy tökéletes dalt, mi lenne az?

Legyen egy Crowded House nóta a legújabb lemezről. Na tessék: nem jut eszembe a címe. Ez azért súlyos, mert ilyesmi tíz-húsz éve nem fordulhatott volna elő. Még a kislemezek B-oldalas dalainak címét, a remixerek nevét is betéve tudtam. Lehet, hogy engem is elért az értékvesztés hulláma? Azért sem. Megvan: Don’t Stop Now a címe. Ebben minden benne van arról, ahogy én elképzelem a dalt.

Draveczki Ádám

2008. augusztus 5.