PIERROT
2010. 02. | Magazinlapok.hu
A zeneipar reménytelen helyzete arra kényszerítette a népszerű előadóművészt, szerzőt és producert, hogy némiképp pályát módosítson. Manapság főként a játékfejlesztés foglalja el a gondolatait. Okos, pontosabban „okosító” játékokat tervez számítógépre, apró elektronikus eszközökre. Ahogy ő mondja, szeretné, ha értékeinket nem veszítenénk el - inkább igyekszik lehetőséget biztosítani, hogy játékos keretek között újra megtaláljuk azokat, mint valami kincset, és akkor talán jobban vigyázunk rájuk. Egyszerre több ilyen produkción is dolgozik, és mint a tányérpörgető zsonglőr, hol az egyikhez, hol a másikhoz kap, folyamatos forgásban tartja a produkciókat.
Magazin: Mi az, amit már régóta tervez, és még nem volt lehetősége végrehajtani - akár munka, akár szabadidős tevékenység terén?
Pierrot: Nálam a munka és a szabadidős tevékenységek halmaza egy, vagy legalábbis jókora területen fedi egymást a kettő. Egész pontosan: minden, ami valaha izgatott, mint hobbi, paszszió, egy idő után munkává vált, mert jobban érdekelt a működési mechanizmusa annál, hogy „csak úgy” élvezni tudjam hosszú távon. Persze ennek eredményeként nem valódi munkát kaptam, a szó azon értelmében, ami általában a verejtékes, kenyérkereső, nyűgnek való feladatokkal egyenértékű, hanem inkább új perspektívát, ami foglalkoztat, több figyelmet igényel tőlem. Én is előbb voltam zenehallgató és játékos...
Magazin: Változtatna-e valamin az idáig vezető útján, ha visszaléphetne a múlt egy pontjára? Van-e olyan szakmai döntése, amit megbánt, vagy ma másképp csinálná?
P.: Nem, ilyen nincs. És nem a totális elégedettség, s főleg nem az önteltség beszél belőlem. Azt hiszem, hogy voltam olyan magányos, hogy ezáltal elegendő időt és figyelmet tudjak fordítani önmagamra, hogy nagyjából időben észrevegyem a belső rezdüléseket. Ezáltal az esetek túlnyomó részében úgy cselekedtem, ahogy az leginkább rám vallott. Úgy érzem, hogy a jellemünkből fakadó sorsszerűséget nem kerülhetjük el, felesleges volna
Magazin: Van-e olyan nemzetközi ismertségű sztár, akivel szívesen dolgozna együtt? Miért épp vele?
P.: Ha zenészt kellene választanom, nagy bajban volnék. Nem mintha nem lenne olyan kolléga, akire felnézek, akinek a dolgozószobájába szívesen bekukkantanék. Épp ellenkezőleg: hasonló problémával küzdenék, ha az aranyhal is mindössze egyetlen kívánságomat volna hajlandó teljesíteni. A játékkészítők közül azt hiszem, Rand Millerre esne a választásom.
Magazin: Mit tanácsol azoknak a fiataloknak, akik a zeneiparban szeretnének sikeres karriert elindítani? Milyen életfilozófia vagy hozzáállás segíti őket a leginkább ezen az úton?
P.: Nos, nekik azt tudom mondani, hogy sajnos elkéstek. Azokról a legendás időkről, amikor még a tehetség, az újítási vágy, az egyéniség, a karizma és a zenei képzettség egy kis szerencsével párosulva elegendő volt ahhoz, hogy valaki felemelkedjen, és a felemelkedetteket csodálták, ünnepelték az emberek, amikor értéke volt a dalnak, a hanglemeznek, amikor a zenei vagy verbális üzenetet megértették a hallgatók, nos, ezekről az időkről lemaradtak. Nagyon szerencsésnek tartom magamat, hogy legalább a végjátéknak részese lehettem. Azonban senkit nem szeretnék lebeszélni – egy igazi alkotóművészt nem is lehet –, hogy végezze a feladatot, amit karmikus feladataként él meg. A zenész zenélni fog, akkor is, amikor már ez esetleg senkit nem is érdekel. Így hát muzsikáljon mindenki bátran, de már ne tekintgessen sóvárogva az égre: odafent talmi az a ragyogás, a csillagok közé ma már csak retúrjeggyel lehet utazni, és főként bevállalós percembereknek osztogatják azokat a tiketteket. Ha a zene örömet okoz, hadd okozzon ott, ahol épp megszületik: legyen passzió, legyen játék, legyen akár egy újabb mű a fióknak. Aztán ki tudja, talán jönnek jobb idők is egyszer...
Magazin: Mi az álláspontja a CD-kiadás kontra internetes fájlcsere vitában? Mi lesz a jövő formátuma, hogyan tudnak talpon maradni a zenekarok és az előadók, ha nincs bevétel a cd-eladásokból?
P.: Hogyan tud sütni a pék, ha nincs pénze lisztre vagy a kemence fűtésére? Márpedig zenélni sem lehet pénzbevétel nélkül. Nem a méregdrága stúdiófelvételekre gondolok, csupán egy jó fából készült hangszerre, egy új húrkészletre, egy erősítőre, ami egyszerre több emberhez is elviszi a hangot. Csupa olyan dologra, amit sajnos a zenész nem tud egyszerűen csak „letölteni”. És akkor még nem említettem az éveket, amelyeket tanulással, később művészete, előadásmódja csiszolásával tölt – ahelyett, hogy elsajátítana valami „jólfizető szakmát”. Ez sokáig nem fog menni. És ez csak a probléma egyik oldala. Az ingyenes hozzáféréssel egy súlyosabb rombolás is megkezdődött: a zene, a dal értékének rombolása. Ami mindenhol van, és általában ingyenesen, az előbb-utóbb értéktelenné válik az emberek szemében. Ennek felismeréséhez nem kell marketingiskolát végezni. Márpedig az egyre inkább semminek tekintett „hallható közegért”
/Garancsi Ágnes/