Pierrot hivatalos honlapja.

Pierrot: Gallery
Hírek, események

Lépj kapcsolatba Pierrot-val és értesülj az eseményekről a hivatalos Facebook oldalon vagy a rajongói csoportban!

Linkek az Aktuális rovatban.



SAJTÓFIGYELŐ

Pimasz kiskirályként uralkodik a két kereskedelmi tévé - Interjú Pierrot-val

2013. 07. 14 | hvg.hu

Ez itt a HVG-ben megjelent interjú vágatlan (meghúzatlan) változata. Néhány dolog pontosabb, érthetőbb. 

Slágerszerző, előadóművész, zenei producer, író és játékfejlesztő. Komplex egyéniség, aki komplex projekteket hoz létre. Részt vett a magyar televíziós tehetségkutatók létrehozásában, majd elsőként szállt ki a véleménye szerint öngóllá vált műfajból.  

Kovács Ferenc Dávid Pierrot-val készített interjút. 
 
KFD: Amikor kiszálltál a Megasztár második szériája után, azzal indokoltad a döntésedet, hogy ez a piac ennyi új előadót már nem fog elbírni. Azóta a hatodik széria is lefutott, bejött az X-faktor, a Voice, a Dal, meg még ki tudja hány hasonló tehetségkutató. Ezek fényében mi a véleményed erről a témáról?

Pierrot: Lényegében változatlan. Hogyha ez nem így volna, akkor biztosan részt vettem volna valamelyik hasonlóban. De eszem ágában sincs. Ez persze nem azt jelenti, hogy a tehetségkutatással szemben vagyok ilyen elutasító. Azt hiszem, hogy amennyiben valakinek sikerült a szakmájában magasra jutnia, számára kötelező érvényű, hogy nyújtsa a kezét az utána kapaszkodóknak. Eredendően ez volt a motivációm akkor is, amikor annak idején igent mondtam a Megasztár felkérésére. A fene se gondolta volna, hogy ekkora siker lesz! Viszont a műsor többi készítőjével egyetemben én is éreztem, hogy valami felemelő dologra készülünk. Akkoriban, a kétezres évek elején alig voltak zenei témájú műsorok a televíziókban és a zenészek megítélése nem volt épp a csúcsponton. Az első Megasztár műsor visszahozta ezt a műsortípust, és egyben visszaadta a rangjukat az énekeseknek. Az átlagember szembesült azzal, hogy az előadók érzékeny emberi lények, és a produkció ott a színpadon - a felkészüléssel és a tanulással egyetemben – komoly teljesítmény, a tehetség olyasvalami, amit egyszerűen el kell ismerni. A versenyzők akkoriban hősökké lettek néhány hét alatt, és még az sem volt talmi ígéret, hogy a műsor segítségével egyesek magasra ívelő pályára kerülnek. Remek hangulat volt, lényegi egyetértés minden szinten, és felemelő érzés, hogy a jóra a nézősereg, mondhatni egy egész ország ilyen jól reagált. Aztán beütött a krach. A folytatás lehetősége ugyan ott lebegett mindenki előtt, de nagyot ütött, hogy a közreműködők java részével együtt én is a döntő élő adása alatt értesültem arról, hogy a televízió indítani akarja a második szériát, méghozzá azonnal. Sosem felejtem el a nagy ünneplés közepette a döbbenetet, amikor meghallottuk Tilla szavait: holnaptól már lehet jelentkezni a következő évadra...

KFD: Élő egyenes adásban?

Pierrot: Igen. És akkor benne voltunk egy mókuskerékben, igazán nem volt lehetőségünk, hogy kiszálljunk belőle. Pedig sokakban felháborodást keltett a hír, és egyértelművé vált számomra, hogy innentől kezdve mások a szándékok, más kézbe került az irányítás. Valaki megorrontott egy komoly bevételt, és azt minél hamarabb magáénak akarja tudni. Ez pedig a rövid távon gondolkodás jele, ami az egyik legnagyobb és leggyakoribb hiba. Időt kellett volna hagyni. Újra kell termelődnie mindennek. Az erőnek, ami a lendületet adta, az ötletbázisnak, a tehetségállománynak, de még a közönség igényének is. Persze ki lehet erőltetni évről-évre egy-egy ilyen show-t (és akár többet is), de borítékolható annak a sokkal korábbi kifáradása, devalválódása is. Nem kellett prófétának lenni ahhoz, hogy olyasmit jósoljak, ami hamar be is következik. A második széria színvonala egyértelműen csökkent, így a lelkesedés, a karakterek , az ötletek, a tehetség terén mindenhol visszalépést mutatott a műsor. A megtévesztő az volt, hogy az előző széria kimagasló sikere miatt viszont beindult a korábban szkeptikus reklámozó réteg, így gazdaságilag igencsak jó, jobb vállalkozás volt a második Megasztár. Ez húzta magával az előzőre szintén azonnal ráindított harmadik szériát is, amelyben folytatódott a tendencia. A hirdetők és a közönség kis késéssel reagált, lassan jöttek csak rá, hogy ez már nem az a fontos műsor. Egyre érdektelenebbek a versenyzők, egyre kevésbé megjegyezhetők a nevek és a karakterek, nem is lőhetők olyan magasra, mint a korábbiak, és egyenesen unalmassá vált időközben ez az egész. Nem véletlenül vettem búcsút még viszonylag időben. Nem volt kedvem asszisztálni annak a lerombolásához, aminek a felépítésében tevékenyen részt vettem. 

A kapzsi gondolkodás pedig a várható módon elérte, hogy mindent az ellenkezőjére fordítson: ma már inkább az a téma, hogy miért kell még egy tehetségkutató, miért kell egy újabb „senkiházi” énekest égbe dicsérni (sokszor érdemtelenül) és egyáltalán, ezek miért nem végeznek valami tisztességes munkát. Totális öngól. Nem hiszem, hogy bárkinek is használt volna. A televízió, az aspiránsok, a jövő tehetségei és természetesen a zenész szakma egyaránt vesztese a rossz döntéseknek.

KFD: A szakmának minden bizonnyal öngól, de a csatornák nyilván kiszámolták, hogy jöjjön a nézettség.

Pierrot: Az én információim alapján a későbbi szériák már koránt sem hozták az elvárt számokat. Gyakorlatilag bármilyen típusú showműsorral el lehet érni ezt a nézettséget. De nagyon jellemző az attitűd: a relatív biztos dolgot, azaz a járt utat a járatlanért, egy vadonatúj ötletért nem hagyják el. És a konkurencia sem talál ki újat. Pedig mindenkit érintenek a következmények, és a torta mérete nem változik. Józan paraszti logikával ez ugyanolyan érthetetlen, mint azok a terek és utcák a világ nagyvárosaiban, ahol egymást érik az éttermek. Elvileg mindannyian egymás elől csábítják el a vendégeket, de tény, hogy az éhes emberek azon a területen fordulnak elő legnagyobb sűrűségben, ahol sokan kínálják őket étellel. Így aztán – kereskedelmi médiáról lévén szó – nem is lehet az üzleti modellel semmi baj. Legfeljebb az hibádzik, hogy senkinek nem releváns, hogy itt a kultúra fogyasztásáról van szó, nem holmi hamburgerekről. 
Márpedig egy egészségesen, tisztességesen gondolkodó szakembernek éreznie kell a felelősséget ezzel kapcsolatban. Talán vannak, illetve voltak is ilyenek, és azért tűnnek el nagy számban a szakmából, mert túl sok az összetűzésük a tisztán üzleti szellemiségű vezetőséggel, vagy épp önmagukkal egy-egy feladat elvállalása után.

KFD:  Kicserélődtek azok az emberek, akik a Megasztárt készítették?

Pierrot: Teljesen. Csak az első három szériát készítette ugyanaz a társaság. Közben az egyetlen komolyabb változás az én távozásomkor lépett csak életbe, ugyanis nem csak a zsűriben lévő székemet hagytam el, hanem az egész komoly rendszert működtető zenei irányító szerepkörét is. A munkakörömet később megosztva több ember is végezte. A negyedik szériától kezdve pedig már egy teljesen új stáb működött, amit látszólag a megújulási szándék állított fel, de tény, hogy az alkotók nagy részét olcsó iparosok váltották le. Nincs ebben meglepetés. A kereskedelmi médiában csak a pénz számít, és ott számukra a megoldás is csakis a gazdasági területről várható: ha a bevétel kisebb, akkor legalább olcsóbban állítsuk elő a műsort. Egyéb helyen nem talál, mert nem is keres megoldást az, aki eleve nem ért máshoz, csak a számokhoz.

KFD: Ha jól tudom, a TV2 jelenlegi vezérigazgatója reklámos vonalról érkezett...

Pierrot:  Nem vagyok meglepve. Mit is várhatunk? Nem is tudom, televíziós szakember dolgozik-e még a televíziózásban. A problémát súlyosbítja a divatos elv, miszerint minden munkahelyet néhány év után el kell hagyni és újat keresni a mind feljebb emelkedés céljával, így bolond az, aki megoldást vár. Csak a véletlenben bízhatunk.

KFD: Itt volna tehát a közszolgálati televízió felelőssége, nem?

Pierrot: Angliában egy BBC mellett könnyű felelőtlen kereskedelmi televíziózást csinálni. Aki éhes a valódi tartalomra, bármikor átkapcsolhat valamelyik közszolgálati csatornára, ahol a színvonal nem alacsonyabb. Azonban fel kellene ismerni, hogy nálunk nagyon más a helyzet. Egy évtizedek óta identitásproblémákkal küzdő, népszerűtlen közmédia mellett pimasz kiskirályként uralkodik a két nagy kereskedelmi csatorna megtűrve néhány specializálódott másikat maga körül. És ezek így együtt szórakoztatják, de egyben nevelik is a jövő kultúrafogyasztóit. Vagy pontosabban: építik le őket.
 
KFD: Szerintem amikor a Such Györgyék megcsinálták itthon az új Petőfi rádiót, akkor valami hasonló nálunk is elkezdődött. Most nem akarok különösebben politizálni, de tudjuk, hogy ott is lecserélték anno a gárdát. Szerinted még be tudja tölteni a rádió a kezdeti funkcióját?

Pierrot: Az utóbbi évek kormányintézkedései egyértelművé tették, hogy egyetlen szakterületen sem számít igazán a rátermettség, a tapasztalat, a tehetség, legalábbis sokkal értékesebb, ha valaki egyértelműen a „táborhoz” tartozik. Minden kormányváltásnál lecserélik hát a szakemberi gárdát. Különösebben nem értem ezt a kétségbeesett paranoiát, de nem is kívánom tovább elemezni a helyzetet. A Petőfi rádió átalakulása számomra is üdvözlendő jelenség volt, de úgy érzem, hogy ott is sikerült átesni a ló túloldalára. A korábban széles körben mindenhol terjesztett ultrapopuláris zenék mellé igenis kellett már egy más hangot megütő rádió. Azonban hosszú távon hiba volt nem a megszokott kínálat mellé rendelni a csatornát, hanem egyenesen szembeállítani azzal. Ez a megoldás ismét csak egyfajta megosztást ért el a hallgatóság körében. Az „alternatív szcéna” persze örült az új forrásnak, de a hallgatóság nagy részét jelentő befolyásolható, a kereskedelmi rádiók által kinevelt rétegből csak nagyon keveseket győzött meg. Egyszerűen nem könnyű kiadni a parancsot, hogy mindenki hátra arc! A közszolgálati médiának amúgy sem feladata, hogy egy markáns, önálló véleményt fogalmazzon meg, ezzel szemben viszont feladata 
volna a nagybetűs tájékoztatás. Ha a Petőfi rádió állásfoglalás nélkül egy természetesen színes palettával jelent volna meg a színen, néhány év alatt rengeteg bizalmast szerzett volna magának, és bizony, képes lett volna ízlésformáló, nevelő hatást is kiváltani. Most azonban nem sokkal több, mint egy állami pénzből működtetett, vitatott értékű rétegzenei rádió. Az eleve szereptévesztés, ha valaki úgy érzi, az underground vonulatnak országos nyilvánosság, népszerűsítés kell. Ez épp szembe megy a szcéna törekvéseivel és működési mechanizmusával. „Odalent a katlanban” fejlődnek, forrnak ki az újítások. És ez elsősorban az alapjában véve talán hibás, de egyértelműen termékeny „mindent tagadunk” attitűdből fakad. Ennek a színtérnek köszönhet sok mindent a „felszíni világ”, hiszen az új vagy újrafelfedezések karcos megoldásait simítják később felhasználóbaráttá a mainstream alkotói, és így lesz szélesebb körben is ismertté, ad abszurdum divattá egy-egy irányzat. És ekkor már odalent már éppen egy másik dolog formálódik. Ebbe a réges-rég működő folyamatba kár beletenyerelni azzal, hogy a két színteret, mint értékszemléletet szembeállítjuk egymással. Ezzel igazán nem nyer senki, hosszabb távon nagyon meg tudja zavarni a képet. A punknak az a dolga, hogy lázadjon, de ha már mindenki lázad, akkor ő a lázadás ellen fog lázadni. Ez sosem lesz másképp.

KFD: Nem gondolod, hogy a a legnagzobb lázadóknak is előbb-utóbb benől a feje lágya? 

Pierrot: Valamelyest igen. Mindenki öregszik. És az öreg punk mindig bölcsebb, mint a fiatal punk. De ez a mozgalom alapvetően a fiataloké. És a fiatalság jellemzője a tapasztalatlanság és a piszok nagy energia. Ilyenkor úgy érezzük, sebaj, ha mindent le is bontok, képes vagyok újraépíteni bármit, újrakezdeni a világ felosztását. A tájékoztatás azonban esélyt adna arra, hogy ne abból álljon minden újítás, hogy a múlt – akár korábbi „punkok” által felépített – összes értékét megtagadjuk, hiszen sokszor már az újrafelfedezés is igen termékenyen hat a világ értékszemléletére, nem kell mindenáron valami újdonságot, az eddigiektől merőben eltérőt létrehozni. Ez már a fizikai lehetőségek korlátai miatt is egyre kevésbé lehetséges.
 
KFD: Miután a nagy zenekiadók a kilencvenes években elkényelmesedtek, mert csak ki kellett nyomni a portfóliót CD-n, és dőlt az extraprofit, jöttek a fájlcserélők és felborult az egész rendszer. A zenei szakma és ezen belül a zenészek iszonyatos pénzektől estek el, viszont a rendszer demokratizálódott. Példának okáért nem kell bekerülnöm az Abbey Road-ra ha lemezt akarok felvenni, meg tudom csinálni a hálószobámban, aztán feltöltöm a Youtube-ra. Neked mi erről az átmenetről a véleményed? 

Pierrot:   Van elég hely, hogy kifejtsem?

KFD: Van még kábé huszonegy óra a diktafonon...

Pierrot:  A zeneipar válsága nem csak a zenészeké. Egy általános értékválság része, amelyet a zeneélvezők szintén megszenvednek. Igaz, náluk a baj kicsit másképp és kicsit később jelentkezik. És még nem tartunk a folyamat végén. Persze egy zenészt kérdezel, és mint ilyen, igencsak érintett vagyok a kérdésben. Nálam ugyanis nagy változást idézett elő ez az egész. Mondhatni, hogy megszűnt az állás a gyárban, amelyben évekig dolgoztam. És nem csak ebben a gyárban. Maga az álláslehetőség szűnt meg mindenütt. Pedig korábban igencsak megbecsülték a hozzám hasonlót. Zenei producerként főleg az volt a feladatom, hogy a kiadó és a művész között egy megbízható kapocs legyek. Valaki, akiben a felek megbíznak, hogy a végeredmény a megfelelő idő alatt, a megállapodott keretösszegért és a megfelelő minőségben készül el. Erre a kontrollra, ami művészeti irányítást is jelentett természetesen, mindkét félnek, a fésületlen gondolatokkal rendelkező alkotónak, és a zenére mint termékre tekintő kiadónak is szüksége volt. Általam kezelhetővé, átgondolttá, egységessé vált a produkció, és ez megkönnyítette mindenki életét. Büszkén, sikeresen és nagy szeretettel végeztem ezt a munkát. Jól is éltem belőle. Sosem voltam igazán gazdag, de azzá tett az érzés, hogy olyasmivel foglalkozhatok, amit a legjobban kedvelek. És mondhat bárki bármit: az esetek túlnyomó részében nem a pénzcsinálásról szólt a dolog. Ismerem a zeneipar minden zegzugát, nem egy pozícióban én magam is megfordultam, így bátran kijelenthetem, hogy alapvetően a legtöbb szereplőt az alkotási vágy és a zeneszeretet motiválta. Koholt a vád, miszerint mindig is töltelékdalok tucatja vette körül azt a két slágert az albumokon. Ez inkább az utóbbi időkre jellemző, amikor már valóban értelmét vesztette a lemezkészítés, az alkotók mégis ragaszkodtak a megszokott formátumhoz. Tehát következménye és nem kiváltó oka a zeneipari bomlásnak. Amit elsősorban az írható zenei CD formátum bevezetésének, majd a méretcsökkentett, tömörített hangfájl formátumoknak és végül az internet által könnyűvé vált fájlcserélésnek köszönhetünk. Azonban ne gondolja senki, hogy mindez pusztán az elkerülhetetlen technikai fejlődés következménye. Az egész folyamat mögött ott kell legyen az ember. Aki gyarló, aki kényelmes, aki ha teheti, a túró rudit is inkább a zsebébe teszi, mintsem a kosarába. A lelkiismeretét pedig megnyugtatja mindenféle ideológiák farigcsálásával. Ilyen a korábban említett „az albumok dalainak jó része zeneipari szemét, így nem ér egy fillért sem”, vagy az „ezzel a terjesztési megoldással csak több emberhez jut el a zene, így népszerűsíti az előadót”, és az is, amit te fogalmaztál meg, hogy „hatására demokratizálódik a popzeneipar”.  Pedig továbbra sincs másról szó, minthogy saját magunk alatt vágjuk a fát. Egyrészt régi törvény, hogy mindaz, amihez ingyen jutunk hozzá, az hamar elveszti az értékét. Másrészt ha egy iparágból kivesszük a pénzt, akkor az már rövid távon is azzal reagál, hogy silányabb termékeket hoz létre, mert egyszerűen nem képes a korábbi színvonalat fenntartani. Végső soron pedig épp a felhasználó – jelen esetben a zeneélvező – issza meg a levét az egésznek. Mert nem sokkal azután, hogy a közönség deklarálta, hogy nem hajlandó pénzt adni a zenészeknek, hogy muzsikáljanak, azok nem fognak neki muzsikálni. Ha képesek rá, más területre vándorolnak, pincér, taxisofőr, vagy épp játékfejlesztő lesz belőlük, és egyszer csak kínos csend lesz. Vagy ha az nem is, hát legfeljebb a régi nagy slágereket visszaböfögő szórakoztató zenekarok és egy-két öngyilkosjelölt művész jelenti majd a felhozatalt. És ugyanez történne a pékek esetében is, ha holnaptól a kifli is letölthetővé válna.
 
A „demokratizálódást” pedig nagyon megszenvedi a legtöbb alkotó, lényegében mindenki, aki elkezd egy bizonyos mennyiségű energián és pénzen felül tölteni a produkciójába. Manapság egyszerűbb és olcsóbb felkerülni egy videómegosztóra vagy közzétenni a felvételt mp3 változatban, és ez elsőre pont olyan, mint egy piaci megjelenés. Ezen egyszerűség és olcsóság mellett azonban azonnal megmutatkozik az érem másik oldala is: a hatalmas dzsungelbe ültetett fát kellene észrevétetni a közönséggel. Ez pedig extra energia, extra költség, netán extra segítség (lásd korábban a kiadó szerepkörét) nélkül nem fog sikerülni. Csupán a lehetőség, miszerint a mű „elérhető”, édeskevés. 

Mások rámutatnak arra, hogy a zenészek számára ott a valódi nagy lehetőség, az élő koncertek, és az abból származó bevételek. A sztori ott sántít, hogy egyrészt ez a lehetőség korábban is adott volt, másrészt pedig adott mennyiségű koncerthelyszínt csak meghatározott időn belül lehet bejárni, és bizony létezik az is, hogy sikeres fellépés ide vagy oda, a következő egy-két évben nem hívnak ugyanarra a fesztiválra, mert más is helyet kér. És ott van még a minőség kérdése. A technológia ma már lehetővé teszi, hogy sok mindent magunk az otthonunkban rögzítsünk, elvégezzünk. Ez sokszor nagyon termékenyen hat a muzsikára. Azonban nem kell sokat magyaráznom, hogy a sok milliós befektetéssel felépített stúdiók, a hosszú évekig képzett, majd tapasztalatot szerzett hangmérnökök és session zenészek alkalmazása milyen színvonalkülönbséget jelent. És akkor szándékosan nem hozom fel példaként a zenei producer szerepkörét. Ezekre mind nemet kell mondanunk, ha esélytelen, hogy bevétel keletkezzen. Csak a hobbisták, megszállottak és más forrásból támogatást szerzők engedhetik meg maguknak, hogy teljes erőbedobással a zenével foglalkozzanak. Na meg azok, akiknek nincs más választásuk. Mert másfél évtizedig készültek erre a pályára, érzik, tudják, hogy tehetségesek, és bizony nem értenek máshoz. Ezek a sokszor ragyogó zenészek azok, akik először érzik, érezték meg a „válság” hatásait, és legkevésbé ők érdemlik meg a mellőzést.

KFD: Mostanában mintha egyre inkább arrafelé menne el a modell, hogy ne birtokold az adott tartalmat, hanem hozzáférj, teszem azt a YouTube-on, vagy streamingben. Nem lehet, hogy ez lehet a felmerülő problémákra a megoldás?

Pierrot: Egyelőre nem látszik más vagy legalábbis jobb megoldás, mint a streaming, amely ráadásul nem új keletű ötlet. A televízió előfizetésekkel ezt a technikát már régóta ismerjük, tehát mondhatni, az átalányfizetés nevű spanyolviasz újrafeltalálásával meglehetős késésben van a zeneipar. A különbséget a jövőben legfeljebb az teheti ki, hogy lehetőség nyílik az előfizetett csatornám személyre szabására. Ezt a rendszert persze már ma is sokan használják. De nem mindenki. Nem mindenki, aki egyébként potenciális zenehallgató, zenevásárló. Márpedig a zeneipar megoldásának végre mindenre és mindenkire kiterjedőnek kellene lennie. Biztosítani kellene a széleskörű elérhetőséget, a könnyű átállás lehetőségét, valamint a pontos elszámolásét is. Addig, amíg csak azok élvezik az újdonságot, akik egyébként is vannak olyan zenebolondok, hogy rákeressenek egy-egy dalra, kövessenek egy-egy előadót, vagy böngésszék a véleményformáló blogokat és hasonlókat, nagyon szűk réteg érez kielégülést, és nagyon pici bevételt termel a modell. A nagyközönség kiszolgálására szintén vannak már tervezetek, s ha a technológia lehetővé teszi, valamint a kiszolgáló iparágak ismét meglátják a lehetőséget a zene terjesztésében és társul szegődnek, hamarosan megoldás születhet végre arra, hogy visszatérjen a pénz a zeneiparba, immáron az új hallgatói szokásokat figyelembe véve.
 
KFD: Evezzünk egy picit személyesebb vizekre. Te annak idején miért döntöttél úgy, hogy a háttérbe vonulsz? Nem hiányzott utána a színpad?

Pierrot: Életemben eddig kétszer is így döntöttem. Mind a kétszer végül feladtam az önszántamból vállalt száműzetést. Korábban négyet, most két és fél évet hagytam ki. Az okok közt azonban jócskán voltak különbségek. 1994-ben a visszalépésemmel tiltakoztam a törekvés ellen, miszerint könnyű popsztárocskává váljak a kiadók erős nyomására. Meg kellett szakítani egy folyamatot. Ezt persze könnyebben tettem meg azzal a háttérrel, amelyet a produceri, slágerszerzői munkám kialakított. Néhány év után azonban nem bírtam tovább. Rájöttem, hogy továbbra is jó játszani mindenféle stílusban, de van egy saját világom, és nekem arra is szükségem van. 2010-ben pedig a korábban említett válság hatásait éreztem olyan nyomásnak, ami azt mondatta velem, hogy elég volt. De jött néhány felkérés, néhány jó ötlet, néhány jó barát és rajongó, és ismét elcsábultam - egy nyolctagú zenekart szerveztem.. A repertoár természetesen elsősorban a régi dalokra épül, de vannak új szerzemények is, és hát semmilyen szempontból nem hasonlít a dolog arra korszakra, amikor még arcfestékkel léptem a színpadra.

KFD: Honnan jött anno ez a maszkos image?

Pierrot: Sosem volt szándékos marketing fogás. Mindössze egy becenévből vagy gúnynévből eredeztetett művésznevem volt, amit igyekeztem felvállalni a színpadon. A módszer sajátosnak tűnhet, de ne felejtsük el, hogy én a nyolcvanas évekből jövök, és abban az időben ez a fajta páváskodás teljesen magától értetődő volt. Az ötlet bevált. Megdolgozta a közönséget, de megdolgozott engem is. És persze idővel eljött a váltás szükségszerűsége. Azóta volt néhány kevésbé látványos korszakváltásom, és a mostani nyilván ismét ilyennek tekinthető. 

Mindig is kiváló zenészeim voltak, de a mostani zenekar minden téren egy válogatott társaság. Izgalmas összeállítás, nem szokványos hangzás, meglehetősen pontos, finom zenei játék – kíváncsi vagyok, hogy fogadja majd a közönség. Számomra azonban igazi tétje nincs. 

Szívből csinálom, de immáron csak lelkes hobbistaként.
 
KFD: Az utóbbi időben többek között játékfejlesztéssel foglalkozol. Honnan jött ez a dolog az életedbe?

Pierrot: Hiába is tagadnám, ez egy kényszerpálya, és épp a korábban hosszan tárgyalt zenei válságnak köszönhetően kellett váltanom. 

Azonban nagyon fontos elmondanom, hogy a váltás előtt közel tíz évig már foglalkoztam játékfejlesztéssel. Részben a hobbim volt, részben pedig kiegészítő elemeket készítettünk egyes zenei projektekhez. Szóval amikor lépni kényszerültem, egy olyan pályára léptem át, ahol jól érzem magam, ahol megtalálom az önkifejezés lehetőségeit, és ahol új kihívások és sikerek is értek. Ma már úgy is tekinthetnék az elmúlt évtizedre, hogy ezen időszak alatt kitágult számomra a világ, számtalan lehetőségem nyílt, hogy más területeken is kipróbáljam magam, és így vagy úgy, de rengeteg sikerélményt hozott. Talán épp korábban voltam túlzottan bezárva a zenébe. Ma azonban játékot tervezek, forgatókönyvet és regényeket írok, tanulmányokat és turisztikai programokat, táblás játékokat készítek, otthonosabban mozgok a társművészetek területén, így a gondolkodásom is összetettebb, épp úgy, mint az általam létrehozott produkciók.

KFD: Nagyon szépen köszönöm!

Pierrot: Én köszönöm!

Kovács Ferenc Dávid
http://kfd-media.blog.hu/2013/07/17/pierrot_546

Fotók: Rózsa Erika, Fülöp Csaba, Tyukodi László